Ui.: Ne felejtsetek el komizni. :)
Ölel titeket,
Melissa N
Sokaknak nem számít, hogy ha szétvernek valakit, vagy akár a lelküket törik össze darabokra. Sokat gondolkoztam már azon, hogy mi lenne ha egyszer meghalnék? Kinek hiányoznék?
Odamentem a sráchoz, átkaroltam, és utat törtünk magunknak. Míg Ed kinyitotta a közeli mosdó ajtaját, én tartottam öccsét, aki eközben már a halálán volt. Leültettük az egyik székre, mely azért volt ott, hogyha valaki szédül vagy valami ilyesmi, akkor le tudjon ülni. Vettem elő az elsősegélydobozból egy kevés kötszert, amit bevizeztem.
-Ezt nyomd a szemére! - mondtam Ednek, miközben kifutottam az ajtón. Utam az igazgatói irodába vezetett. Bekopogtam, és szót nem várva benyitottam. Az igazgató meglepetten figyelt rám.
-Igen? - kérdezte, mert látta, hogy elakadt a szavam. Úgy futottam, ahogy csak tudtam.
-Uram, Eddie Cox öccsét megverték a végzősök. - lihegtem. A magas, harminc év körüli, kissé idegesnek látszó, zöld szemű férfi felpattant az asztala mögül, és megindult kifele.
-Hadd lássam. - kinyitotta az ajtót, és kilépett engem maga mögött hagyva. Gyorsan én is utána csörtettem. Hosszú barna hajam lobogott, ahogy futottam. Egyfolytában az járt az eszembe, hogy miért pont Ed öccsét kellett megverniük...
Ahogy odaértünk a mosdó ajtaja elé, idegesen bámultam a két kigyúrt, vöröses hajú, magas srácra. Legszívesebben a tekintetemmel szét tudtam volna tépni őket. Amúgy ők ketten ikrek. Az egyiket Mexnek, a másikat Lloydnak hívják. Mindenki fél tőlük, mert az apjuk a polgármester, és nem akar senki bajba kerülni. De nálam most betelt a pohár. Nincs joguk ahhoz, hogy minden alattuk levőt megverjenek. Mr. Botter benyitott a mosdóba. Hihetetlen, hogy mennyi vörös lötty ki tud folyni egy ember orrából pár perc alatt. Mondjuk magamról inkább nem nyilatkozom, mivel szerintem nekem több folyt ki az elmúlt két napba.
-Miss Marlow. Kérem hozzon egy üveg vizet a büféből. - szólalt meg az igazgató, és egy újabb véres kötszerfélét dobott ki a kukába. - És ha lehet valami fertőtlenítőszert is hozzon. - bólintottam.
-Vele megyek. - Ed mellém állt és kimentünk.
-Miért jöttél velem? - álltam meg a büfé előtt. Odajött a dedi - így hívjuk a büfést -.
-Mit kértek? - kérdezte az öreg, szőkés hajú, magas és olyan hetven kilogramm körüli nő.
-Egy flakon vizet. - mosolyogtam. Odavánszorgott a hűtőhöz és kivett egy flakon vizet.
-Száz forint. - kezébe adtam a százast, megköszöntük és megindultunk az iskolaorvos felé.
Szerencsére nem kellett sokat várnunk, mert az előző gyereknek csak fájt a hasa. Elkértünk egy kis fertőtlenítőt, és visszasiettünk a mosdóba. Páran még mindig ott voltak a mosdó előtt. Gondolom Clyde osztálytársai.
***
-Még mindig nem válaszoltál, hogy miért jöttél velem. - kérdeztem, miközben sétáltunk hazafele. Pár percig gondolkozott. Majd végül nagy nehezen kinyögte.
-Nem akartam, hogy téged is megverjenek. - lehajtotta fejét, és úgy ballagott tovább mellettem. Nem tudtam mit mondani, ezért csak mentem tovább.
~Ed szemszöge
-Nem akartam, hogy téged is megverjenek. - lehajtott fejjel vánszorogtam tovább. Többet nem is kérdezett.
Olyan érzéseket keltett fel bennem, amiket eddig soha nem éreztem. Ahogy első perctől megláttam, ott a lányok között, akik épp le akarták őt önteni, szinte rögtön megkedveltem.
~Visszaemlékezés
-Nézzétek csak ki van itt?! - visított a Maya nevű csaj.
- Mi van Marlow, a kutya szájából szedtek ki? - nevetett a másik, Lily. Inkább nem szóltam vissza egyiknek sem, mert abból még nagyobb baj lett volna. Csak megálltam előttük, had öntsenek le valamivel, mint múltkor. Közben könnyek jelentek meg a szememben, de visszafogtam magam, és letöröltem őket. Ekkor megjelent az egyik emeletes ház ajtajában egy magas srác. Én továbbra is lehajtott fejjel néztem a földet, míg Mayaék mindennek elmondtak. A fiú továbbra is minket nézett szótlanul...
De jó volt Őt "megmenteni". Mintha csak Egy napja lett volna. Igaz egy napja is volt. Néha az ember úgy érzi, hogy mindenki ellene fordul, és nincs senkije. Eddig tényleg úgy voltam, hogy nem volt senkim, csak az öcsém. S csak benne bízhattam. De most végre van egy olyan lány, akiben megbízok,és mindent elmondhatok neki. Remélem. Csak páran tudják rólam, hogy drogozok. Az előző városban, ahol laktunk öcsémmel, nemtudta senki. Csak öcsém tudja. Lehet, hogy majd az a nap is eljön, hogy feltalálnak egy olyan drogot, ami megöl. De úgy érzem, hogy ezt most el kell mondanom Wendynek.
Hosszas gondolkozás után megálltunk. Itt kell szétválnunk ennél a kereszteződésnél. Itt az ideje, hogy elmondjam. Bár még csak két napja ismerem, de teljes mértékben megbízom benne. Sóhajtottam egy nagyot, és belekezdtem.
-Wendy... Mondanom kell valamit. - fejem még mindig lehajtva tartottam. Odafordultam hozzá, s szemébe néztem.
-Igen?
-Drogozok. Tudom, az előtt kellett volna már mondanom, mielőtt szóba állsz velem, de nem volt bátorságom hozzá. - szégyenlem magam. Mintha megnyílt volna alattam a föld. Minden egyes porcikám remegett, hogy vajon most mit gondolhat rólam. De nem csinált semmit. - Szégyenlem magam. Sajnálom. - tettem még hozzá végül. Szótlanul álltunk mindketten, míg végül megtörte a csendet.
-Nem számít. - mosolygott. - Akkor is a barátom leszel. - mondta. Egy mázsás zsák esett le a szívemről. Azt hittem felpofoz, vagy valami ilyesmi, de nem. Az helyett inkább mosolygott. Úgy, mint amikor először találkoztunk. Olyan jól esett, hogy végre van egy személy, akiben megbízhatok. Persze az öcsémen kívül.
~Wendy szemszöge
Olyan jól esett, hogy elmondta a szerintem legféltettebb titkát. Végre megosztott velem valamit. Az már csak a másik kérdés, hogy milyen gyakran csinálja. De legalább elmondta. Nem akartam kérdezgetni. Akkor túl nyomulósnak tartana.
Pár percig még ott beszélgettünk a kereszteződésél. Jó volt vele beszélgetni. Megbeszéltük, hogy holnap együtt megyünk el a suliba. Vagyis ő visz el engem a kocsijával. Nem tudom mikor meg hogyan tette le a vizsgát, hisz mindig utazik, de szerintem nem lehet olyan vészes. De scak szerintem. Mindenki másképp gondolja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése