Chapter 1 Part 2

Sziasztok. :) 2. rész. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást.

xoxo

Melissa N.

Mikor beléptem a házba anyut láttam sírni az asztalnál.

-Anyu? - mentem oda hozzá, és leültem mellé.

-Kicsim... Sajnálom! - zokogott. Nem tudom mire értette. Felálltam a székről és felmentem a szobámban. Gyilkos nem volt ott, pedig itt szokott várni mindig. Kicsit gondolkoztam.

-GYILKOS! - kiabáltam. Lefutottam a lépcsőn. - Hol van Gyilkos?! - kérdeztem ijedten, mire anyu felemelte fejét, majd visszahajtotta az asztalra.

-Gyilkos... Kórházban van az állatorvosnál. Műtik... - motyogta fejét kicsit felemelve. Megdöbbentem. Hogy lehet?! Mikor? Mi van vele?! Nem értem.

Szemeim könnyesek lettek. Leültem anyu mellé, és letettem fejem az asztalra.

-De, hogy? - kérdeztem. - Oda kell mennem hozzá! - gyorsan felkapkodtam a cuccomat, és kimentem az udvarra. Nem tudtam merre indulja, hogy merre van az állatorvos. Elfelejtettem, hogy hol van, de a doki nevére még emlékszem. Mr. Waldlow, a város legjobb állatorvosa. Gyorsan futásnak eredtem a belváros felé.

Fél óra múlva~

Fél óra múlva odaértem. Lihegtem, mint egy kutya. Szemeimből potyogtak a könnyek. Befutottam az ajtón. A kis csengő az ajtó felett megszólalt, mint egy kis áruházban.Hisz ez a rendelő olyan, hogy van egy kis boltja, ahogy belépünk. Ott minden kutyának és a többi állatnak valót lehet kapni. Míg ezen gondolkoztam, addigra beértem a műtőbe.

-Mr. Waldlow! - kiabáltam, de a műtőben nem volt senki. Tíz percig bolyongtam egyedül a váróteremben.

-Á, Miss Marlow! - kiabált a hátam mögül a mély, öreg, férfi hang.

-Jó napot. Gyilkos? - kérdeztem kíváncsi szemekkel, melyek félig bánatosak voltak. Izgultam. Kicsit gondolkozott, s megindult az egyik "kutya kórterem" felé.

-Ahhoz képest, hogy milyen kis törékeny kutya, egész jó állapotban van. Nem mindegyik bírt volna ki ekkora csapódást. - mosolygott biztatóan. Nagy kő esett le a szívemről. Először mintha egy nagy kést szúrtak volna bele, aztán most, mintha egy mázsás súly esett volna le róla.

Megláttam kiskutyámat, aki bekötve a kórterem műtőágyán feküdt mélyeket lélegezve. Megálltam az ajtóban. Mr. Waldlow odament hozzá, és leszedett néhány kötést róla, amelyeket átitatott a friss vörös kutyavér. Majd átkötötte azokat egy-egy tiszta kötszerrel. Szerencsére Gyilkos aludt, tehát nem érzett semmit, mert a altató még mindig hatott. Közben Mr. Waldlow magyarázott, hogy megnyugtasson. Mindig mondta, hogy mit csinál éppen kutyámmal. Ez valahogy mindig nyugtatóan hatott rám. Talán azért mert megnyugodtam, hogy jó kezekben van, és nem eshet bántódása. Megnyugtatóan hatott rám a doktori szerkentyűk sokasága. Pár perc múlva kész volt mindennel.

-Na, ez kész. - mosolygott.

-Mikor épül fel teljesen? És mikor vihetem haza? - követtem át a másik kutyushoz, aki már javulóban van. Megsimogattam a fejét, és a hátán is végig simítottam. Ennek a szerencsétlen állatnak a lába tört el. Van, amelyiket méreggel etették be.

-Hát... Ha minden jól megy, akkor egy hét, míg rendesen összeforr minden seb, és még egy-két hét, mire a törött lába is összeforr.

-Szóval akkor két három hét. - mosolyogtam megértően. - Köszönöm. - megfordultam, és visszamentem Gyilkos kórtermébe. Leültem mellé egy székre, és elkezdtem simogatni a bundáját.

-Gyilkos. Ha érted amit mondok, kérlek próbáld meg megmozdítani a bal első lábad. - suttogtam. Nagy meglepetésemre nem a bal lábát mozdította meg, hanem a jobbat. Szóval akkor a bal lába a törött.

-Ígérem ezentúl jobban vigyázni fogok rád! - megpusziltam a fejét, és azzal elhagytam a kórtermet. Elköszöntem a dokitól, és megindultam lassan hazafele. Azon gondolkodtam, hogy ha Gyilkos jobban lesz, veszek neki majd egy különleges pórázt, ami aranyozott kövekből van kirakva. Múltkor pont ilyet láttam az egyik kirakatban.

Eközben felhúztam pulcsim ujját, és tanulmányozni kezdtem a rajta elhelyezkedő sebeket. Megláttam pár osztálytársamat. Gyorsan lehúztam inkább a pulcsim ujját, és lehajtott fejjel mentem tovább.

-Nézzétek csak ki van itt?! - visított a Maya nevű csaj.

- Mivan Marlow, a kutya szájából szedtek ki? - nevetett a másik, Lily. Inkább nem szóltam vissza egyiknek sem, mert abból még nagyobb baj lett volna. Csak megálltam előttük, had öntsenek le valamivel, mint múltkor. Közben könnyek jelentek meg a szememben, de visszafogtam magam, és letöröltem őket. Ekkor megjelent az egyik emeletes ház ajtajában egy magas srác. Én továbbra is lehajtott fejjel néztem a földet, míg Mayaék mindennek elmondtak. A fiú továbbra is minket nézett szótlanul.

-Hé! - kiabált a lányokra, akik már épp lelocsolni készültek egy pohár teával.

-Mi van? Nem látod, hogy jól szórakozunk? - nevetett a harmadik, aki az Brooke névre hallgatott.

-Hát ez egyáltalán nem vicces! - tette le a dobozokat a fiú, és elrántott onnan. Szemeim megtellettek könnyel. Potyogtak belőle, mint a záporeső. A fiú magához ölelt, és bementünk a lépcsőházba. Leültetett a hideg lépcsőre, és utánunk hozta a dobozokat. Leült mellém, és elkezdett magyarázni, hogy ne törődjek velük, meg még sok hasonló.

-De hogy ne törődjek velük?! Nem tudok nem velük törődni! - förmedtem rá. - Különben is! Ki vagy te? És miért hoztál el onnan?

-A nevem Eddie Cox. Ma költöztünk ide szüleimmel és öcsémmel. Kérlek ne szedd le a fejem. - szomorodott el kicsit.

-Sajnálom. Csak épp most jövök az állatorvostól. - hajtottam le fejem. Kis ideig hallgattunk, majd ismét megszólalt.

-És téged hogy hívnak? - kérdezte kíváncsian.

-De hülye vagyok. Meg is feledkeztem arról, hogy nekem is be kéne mutatkoznom. - vágtam hozzá egy hülye fejet. - Wendy Marlow vagyok. - mosolyogtam.

-Ed! Gyere már! - kiabált egy kicsit fiatalabb fiú hang.

-Hív az öcsém. Mennem kell. Biztos szétvágja már az ideg, mert nem kaphatja meg a ruháit. - felálltunk a lépcsőről. Eddie megfogta a dobozokat, és megindult felfelé. Én is az ajtó felé vettem az irányt. Már épp nyitottam volna az ajtót, mikor visszaszólt.

-Hé! Látlak még? - kérdezte.

-Hát... Lehet. - mosolyogtam. - Szia. - kiléptem az ajtón, és körbe néztem. Felfrissülve éreztem magam. Mint akit mos újítottak át. Ám Maya és a barátnői még mindig nem tűntek el.