Chater 1 Part 4

Sziasztok! Negyedik rész... Remélem tetszeni fog. Igyekeztem minél részletesebb lenni, remélem sikerült is. Jó olvasást. :) 
Ui.: Ne felejtsetek el komizni. :)

Ölel titeket,

Melissa N

Sokaknak nem számít, hogy ha szétvernek valakit, vagy akár a lelküket törik össze darabokra. Sokat gondolkoztam már azon, hogy mi lenne ha egyszer meghalnék? Kinek hiányoznék?


Odamentem a sráchoz, átkaroltam, és utat törtünk magunknak. Míg Ed kinyitotta a közeli mosdó ajtaját, én tartottam öccsét, aki eközben már a halálán volt. Leültettük az egyik székre, mely azért volt ott, hogyha valaki szédül vagy valami ilyesmi, akkor le tudjon ülni. Vettem elő az elsősegélydobozból egy kevés kötszert, amit bevizeztem.

-Ezt nyomd a szemére! - mondtam Ednek, miközben kifutottam az ajtón. Utam az igazgatói irodába vezetett. Bekopogtam, és szót nem várva benyitottam. Az igazgató meglepetten figyelt rám.

-Igen? - kérdezte, mert látta, hogy elakadt a szavam. Úgy futottam, ahogy csak tudtam.

-Uram, Eddie Cox öccsét megverték a végzősök. - lihegtem. A magas, harminc év körüli, kissé idegesnek látszó, zöld szemű férfi felpattant az asztala mögül, és megindult kifele.

-Hadd lássam. - kinyitotta az ajtót, és kilépett engem maga mögött hagyva. Gyorsan én is utána csörtettem. Hosszú barna hajam lobogott, ahogy futottam. Egyfolytában az járt az eszembe, hogy miért pont Ed öccsét kellett megverniük...

Ahogy odaértünk a mosdó ajtaja elé, idegesen bámultam a két kigyúrt, vöröses hajú, magas srácra. Legszívesebben a tekintetemmel szét tudtam volna tépni őket. Amúgy ők ketten ikrek. Az egyiket Mexnek, a másikat Lloydnak hívják. Mindenki fél tőlük, mert az apjuk a polgármester, és nem akar senki bajba kerülni. De nálam most betelt a pohár. Nincs joguk ahhoz, hogy minden alattuk levőt megverjenek. Mr. Botter benyitott a mosdóba. Hihetetlen, hogy mennyi vörös lötty ki tud folyni egy ember orrából pár perc alatt. Mondjuk magamról inkább nem nyilatkozom, mivel szerintem nekem több folyt ki az elmúlt két napba.

-Miss Marlow. Kérem hozzon egy üveg vizet a büféből. - szólalt meg az igazgató, és egy újabb véres kötszerfélét dobott ki a kukába. - És ha lehet valami fertőtlenítőszert is hozzon. - bólintottam.

-Vele megyek. - Ed mellém állt és kimentünk.

-Miért jöttél velem? - álltam meg a büfé előtt. Odajött a dedi - így hívjuk a büfést -.

-Mit kértek? - kérdezte az öreg, szőkés hajú, magas és olyan hetven kilogramm körüli nő.

-Egy flakon vizet. - mosolyogtam. Odavánszorgott a hűtőhöz és kivett egy flakon vizet.

-Száz forint. - kezébe adtam a százast, megköszöntük és megindultunk az iskolaorvos felé.
Szerencsére nem kellett sokat várnunk, mert az előző gyereknek csak fájt a hasa. Elkértünk egy kis fertőtlenítőt, és visszasiettünk a mosdóba. Páran még mindig ott voltak a mosdó előtt. Gondolom Clyde osztálytársai.

***

-Még mindig nem válaszoltál, hogy miért jöttél velem. - kérdeztem, miközben sétáltunk hazafele. Pár percig gondolkozott. Majd végül nagy nehezen kinyögte.

-Nem akartam, hogy téged is megverjenek. - lehajtotta fejét, és úgy ballagott tovább mellettem. Nem tudtam mit mondani, ezért csak mentem tovább.

~Ed szemszöge

-Nem akartam, hogy téged is megverjenek. - lehajtott fejjel vánszorogtam tovább. Többet nem is kérdezett.
Olyan érzéseket keltett fel bennem, amiket eddig soha nem éreztem. Ahogy első perctől megláttam, ott a lányok között, akik épp le akarták őt önteni, szinte  rögtön megkedveltem.

~Visszaemlékezés

-Nézzétek csak ki van itt?! - visított a Maya nevű csaj.

- Mi van Marlow, a kutya szájából szedtek ki? - nevetett a másik, Lily. Inkább nem szóltam vissza egyiknek sem, mert abból még nagyobb baj lett volna. Csak megálltam előttük, had öntsenek le valamivel, mint múltkor. Közben könnyek jelentek meg a szememben, de visszafogtam magam, és letöröltem őket. Ekkor megjelent az egyik emeletes ház ajtajában egy magas srác. Én továbbra is lehajtott fejjel néztem a földet, míg Mayaék mindennek elmondtak. A fiú továbbra is minket nézett szótlanul...

De jó volt Őt "megmenteni". Mintha csak Egy napja lett volna. Igaz egy napja is volt. Néha az ember úgy érzi, hogy mindenki ellene fordul, és nincs senkije. Eddig tényleg úgy voltam, hogy nem volt senkim, csak az öcsém. S csak benne bízhattam. De most végre van egy olyan lány, akiben megbízok,és mindent elmondhatok neki. Remélem. Csak páran tudják rólam, hogy drogozok. Az előző városban, ahol laktunk öcsémmel, nemtudta senki. Csak öcsém tudja. Lehet, hogy majd az a nap is eljön, hogy feltalálnak egy olyan drogot, ami megöl. De úgy érzem, hogy ezt most el kell mondanom Wendynek. 

Hosszas gondolkozás után megálltunk. Itt kell szétválnunk ennél a kereszteződésnél. Itt az ideje, hogy elmondjam. Bár még csak két napja ismerem, de teljes mértékben megbízom benne. Sóhajtottam egy nagyot, és belekezdtem.

-Wendy... Mondanom kell valamit. - fejem még mindig lehajtva tartottam. Odafordultam hozzá, s szemébe néztem. 

-Igen?

-Drogozok. Tudom, az előtt kellett volna már mondanom, mielőtt szóba állsz velem, de nem volt bátorságom hozzá. - szégyenlem magam. Mintha megnyílt volna alattam a föld. Minden egyes porcikám remegett, hogy vajon most mit gondolhat rólam. De nem csinált semmit. - Szégyenlem magam. Sajnálom. - tettem még hozzá végül. Szótlanul álltunk mindketten, míg végül megtörte a csendet. 

-Nem számít. - mosolygott. - Akkor is a barátom leszel. - mondta. Egy mázsás zsák esett le a szívemről. Azt hittem felpofoz, vagy valami ilyesmi, de nem. Az helyett inkább mosolygott. Úgy, mint amikor először találkoztunk. Olyan jól esett, hogy végre van egy személy, akiben megbízhatok. Persze az öcsémen kívül. 

~Wendy szemszöge

Olyan jól esett, hogy elmondta a szerintem legféltettebb titkát. Végre megosztott velem valamit. Az már csak a másik kérdés, hogy milyen gyakran csinálja. De legalább elmondta. Nem akartam kérdezgetni. Akkor túl nyomulósnak tartana. 

Pár percig még ott beszélgettünk a kereszteződésél. Jó volt vele beszélgetni. Megbeszéltük, hogy holnap együtt megyünk el a suliba. Vagyis ő visz el engem a kocsijával. Nem tudom mikor meg hogyan tette le a vizsgát, hisz mindig utazik, de szerintem nem lehet olyan vészes. De scak szerintem. Mindenki másképp gondolja. 

Első kritika - Blueberries design ~Laurie Rose

Wendy különös élete

Fejléc:

A fejléc gyönyörű munka, egységes és letisztult. Danielle Cobbler igazán színvonalas munkát adott ki a kezei közül - a fejlécen szereplő színek harmóniában vannak egymással, a kontrasztok és az összemosások is gyönyörűek. Egy szóval; le a kalappal!

10/10

Design:

Szintén szép munka, azonban itt már találtam pár apróságot, amibe bele tudnék kötni. A színvilágnál nem láttam egyetlen kilógó árnyalatot sem, úgyhogy át is térek rögtön a bejegyzések kinézetére. Az alapnak beállított betűtípussal nincs probléma, viszont a bejegyzések címe kicsit kicsinyre van állítva, lehet ennél valamivel nagyobb - csak úgy, ahogy egyébként a modulcímek is. Apropó, modulok. Nagyon tetszenek a képes megoldással elrendezett szövegdobozok, azonban az információs blokk enyhén szólva összefolyik - nem lehet kivenni, hol van a határ a történet rövid leírása, a szereplők felsorolása és az alap információk között. A chat a modulsáv szélességéhez képest elég keskeny, lehetne kicsivel szélesebbre állítani a méreteit. A menüsor rendben van, azonban rettenetesen hiányolok egy fejezetes pontot, amin keresztül könnyebben elérhetők lennének a részek. Egy történetes blognál pedig sajnos nem elég a blogarchívum...

10/9

Történet:

A rövid leírás alapján az volt a legelső benyomásom, hogy bár nem nagyon gyakori témával foglalkozol a történetben, sablonra épül az egész. Mire is gondolok? Rettenetesen sok helyen találkozik szembe az ember a hátrányos sorsú tinédzser történetével, akinek vagy meghaltak a szülei - jobb esetben csak az egyik -, vagy kinézik az iskolában, esetleg valami más trauma érte, ezek miatt természetesen depressziós, vagdossa és éhezteti magát. Nagyon nehéz jól leírni egy ilyen alapra építkező sztorit, ha valamiért mégsem sikerül annyira élethűre, már snassznak tűnik az egész. Nálad is valami ilyesmi az elsődleges probléma, azonban van ezen kívül több kisebb-nagyobb hiba is, ami mellett nem is megyek el szó nélkül. Tehát a történetedről először a "tipikus" szó jutott eszembe. Tudom, hogy szinte mindenre rá lehet fogni, hogy sablonos, itt viszont tényleg ilyesmiről van szó. A sanyarú múltú lányt cikizik a suli menő csajai, aztán megmenti az új fiú, és valószínűleg majd össze is fognak jönni, a lány pedig rájön, hogy mellette igazán boldognak érzi magát. Eltaláltam? Ez az, amit én itt sablonnak nevezek.

De hogy ne csak ezt az egy hibát mutassam fel; a cselekmény tárgyilagos és száraz, ami E/1 személyben írt történet lévén igen súlyos hátrány. Wendy érzéseiről csak tőmondatokat olvastam az eddigi négy rész során, és ahogy már feljebb is említettem, egy ilyen témát rettentően jól meg kell írni ahhoz, hogy valóságos legyen, egy depressziós lány gondolatai pedig nem merülnek ki abban, hogy "lementem a lépcsőn, aztán bementem a konyhába, és csináltam magamnak reggelit. Reggeli után felkaptam a táskám, és elindultam a suliba". A témaválasztáshoz képest szinte NULLÁT tudtam meg igazán Wendy lelki világáról és gondolatairól - mintha egy monoton robotot néznék, ami semmi érzést nem mutat a külvilág felé. Többek között ezért is válik az egész elcsépeltté - rengetegen próbálják meg megírni egy depressziós kamasz történetét, de véleményem szerint ahhoz, hogy jól is süljön el, vagy borzasztó jó írónak kell lenni, vagy meg kell élni egy hasonló traumát.

Összegezve az egészet: a sztori nem egyedi, azonban ez nem azt jelenti, hogy nem lehet kihozni belőle valami jót - ha pár különleges szálat is viszel a cselekménybe a szokványos tinifilmes jeleneteken túl, az egész ezerszer valóságosabbá válhat.

10/5 

Helyesírás:

Ezen a téren is rengeteg javítanivalót találtam, így rögtön bele is csapok a közepébe. A szövegben tengernyi szóismétlést olvastam, ami valószínűleg már nem csak az én kritikus szememnek tűnik fel, hanem minden olvasónak is - ha nyolcszor nem olvastam egy bekezdésben a "vér" szót, akkor egyszer sem. Emellett olyan alapvető helyesírási szabályokat is érdemes lenne figyelembe venni, mint a tulajdonnevek megkülönböztetését (az iskolai tantárgyak NEM nagy kezdőbetűvel írandók, és javíts ki, ha rosszul tudom, de a másodfokú egyenlet sem tulajdonnév), az igekötők helyes használatát és a számok betűkkel történető lejegyzését (az évszámok kivételével semelyiket nem írjuk le számokkal). Az olyan rövidítések, mint a 'kb' szintén igénytelenül hatnak - színvonalasabb, ha kiíírod, hogy 'körülbelül', vagy ha mindenképp rövidítést szeretnél írni, akkor tedd helyesen, és a kifejezés után üss le egy pontot. Aztán ott van a mondatok értelmetlenné válása.

"A nap többi része is a feleltetésekkel ment el. Míg haza nem értem...."

Ennek a két "egybefüggő" mondatnak az ég világon semmi értelme. Addig feleltették a diákokat a tanárok, ameddig Wendy haza nem ért? Ajánlom, hogy minden fejezetet olvass át nagyon alaposan, mert nem egy ilyen, teljesen felfoghatatlan jelentést hordozó mondattal találkoztam. A párbeszédeknél pedig nagyon figyelj rá, hogy az adott szereplő monológja után és az utána következő kötőjel előtt SOHA nincsen pont! Ilyen kaliberű hiba a mondatvégi írásjelek halmozása is, aminél szintén ügyelj arra, hogy vagy egyetlen, vagy három darab mondatjel szerepeljen, se több, se kevesebb.

Egy másik nagyobb helyesírási hiányosságot vettem észre a ragok használatánál - valahogy van egy olyan érzésem, hogy kevered a helyhatározókat. A '-ban/-ben' ragokat használjuk, ha a szó a 'hol?' kérdésre felel, ha a 'hová?' kérdőszócskára válaszol az adott kifejezés, akkor pedig a '-ba/-be' ragok használatosak.

5/2

Írásmód:

Azt hiszem, itt csak ismételném önmagam, mivel feljebb szinte minden írással kapcsolatos hibádat felsoroltam, azonban itt is írok néhány jó tanácsot, amik hasznosak lehetnek. Először is használj több leírást! Ahogy már mondtam, szinte csak tőmondatokat használsz, így a szövegben pár hajszínre és magasságra vonatkozó jelzőn kívül egyetlen leírással sem találkoztam. Emellett az alapvető cselekvéseken kívül is adhatsz információt pár mellékes történtésről, például melyik szereplő hogy reagál egy-egy fordulatra, vagy hogyan néz ki a környezet, egyszóval bármit. Így rettenetesen akadozik az egész történet, és egy idő után elveszíti az érdekességét.

5/1

Íráskép:

Szintén egy jó tanács: mindig állítsd a fejezetek szövegét sorkizártra - úgy ezerszer rendezettebbnek hatna az egész. Emellett arra is figyelj, hogy minden rész azonos betűtípusú, és kinézetű legyen, mert így hol egy félkövér és dőlt betűs, hol egy kicsire állított szöveggel fut össze az olvasó - ez sem kelt túl igényes hatást.

5/2

Összesen: 45/29

Wow! *.* Nagyon szépen köszönöm a kritikát! Megpróbálok mindenen változtatni, amiben csak tudok, s ígérem, azon leszek, hogy minél jobb, és érdekesebb legyen a történet. :)

Chapter 1 Part 3

Sziasztok!
Egyszer: Nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm az új kinézetet Danielle Cobbler-nek a Dare to dream c. design blog egyik csodás szerkesztőjének! Imádom*-* Még egyszer köszönöm! Ezer puszi Danielle! :*
Kétszer: Következő rész! :) Remélem elnyeri a tetszéseteket, és elolvassátok végig. :) Ám, mielőtt majd még megnyomnátok azt a kis x-et, nézzetek be a kör szövegdobozokba, és olvassátok el, hogy mi minden van még itt, amit talán ha tudtok. Viszont a legutolsó kis kör szövegdobozkában találhattok egy idézetet, mely ugyan az, mint ami az előző képnél volt kint, csak most már úgy van kint ahogy. :) Remélem tetszik a blog új kinézte. Na meg persze az még ki nem maradhat harmadik pontként, hogy ha tetszett a rész, akkor kommentbe és chat-ben is elfogadom a véleményeteket. Jöhet hideg - meleg.

Nagy ölelés és puszi,

Melissa N.

Befordultam jobbra. Maya megint odaszólt nekem.
-Na mi van? Máris végeztetek? - nevetett a többi hárpiával együtt.
-Maya. Jó lenne, ha leakadnátok végre rólam. Kössz. - kicsit furcsán nézett, de csak legyintett egyet és visszamentek a helyükre. Én is megindultam most már végleg hazafele. Az utca sarkáról hallottam még egy beszólást tőlük, de nem fordultam vissza. Inkább egyenesen, lehajtott fejjel sétáltam előre. Befordultam a sarkon a kisboltnál, és benéztem az ablakon. Egy vidáman futkározó kislányt láttam. Anyja mérgesen futott utána. Csak néztem őket pár percig, majd tovább álltam. Bárcsak nekem is ilyen életem lett volna kiskoromban. Mindent megkaphattam volna, úgy mint az unokatestvéreim. De nem, mert mi nem olyanok vagyunk. Ha lesz egyszer gyerekem, én mindent meg fogok neki adni, amit csak kér. De azért nálunk is lesznek határok.
Pár perc múlva már a konyhában álltam egy pohár vízzel a kezemben. Nem tudom, hogy anyu hova tűnt, de nagyon nem is érdekel. Kinyitottam a hűtőt, és kivettem egy joghurtot. A fiókból előkaptam egy kanalat, és leültem a nappaliba.
Végre nincs olyan sötét, mint télen. Bár hó még mindig van, foltokban látszik néhol, így április közepe fele, de már világosabb van így este. Egészen pontosan most hat óra van.
A bejárati ajtó kinyílott, és valaki belépett rajta. Hátranéztem, és Amy volt ott. Felálltam és odaballagtam hozzá. Megöleltem.
-Hát Gyilkos? - kérdezte. Fejem lehajtottam és egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
-Az állatorvosnál... - letöröltem a könnycseppet, és leültem a kanapéra. Nővérem kikerekedett szemekkel nézett rám. Mindent elmeséltem neki szóról szóra, hogy mit mondott a doki, hogy anyu sírt és, hogy Maya és a csatlósai belém kötöttek és jött Eddie, aki "megmentett".
-Széttépem azokat a ribancokat! - háborodott fel.
-Ne, hagyd. Majd megoldom valahogy. - kezem karjára tettem, és nyugtatni próbáltam.
-De akkor sem hagyom, hogy azok a kis mitugrászok szekáljanak! A húgom vagy, s nem fogom hagyni! Holnap bemegyek veled a suliba, és lerendezzük őket. - ekkor már a sírás fojtogatott. Visszaemlékeztem arra, hogy délután le akartak önteni. Sokszor előfordult már, hogy leöntöttek. Épp azért álltam meg előttük délután. Kár, hogy jött Eddie, és"megmentett". Hagyott volna ott, hisz nem is ismer. Amy látta, hogy nem sokáig bírom már. Odajött és megfogta a vállaimat, hogy el ne futhassak.
-Nem akarok vagdosni! Eressz el kérlek. - ellazultam, hogy lássa, tényleg nem akarom ma vágni magam. Kicsit lazábbra engedett, majd szembe fordultam vele.
-Figyelj húgi. Ha most igazat mondasz, akkor bólints, ha hazudsz, fordítsd el a fejed valamerre. - ezeket szemembe nézve mondta. Nyeltem egy mélyet, és lassan bólintottam egyet. Kezeit lassan elvette vállamról, és karba tette.
-Tuti? - kérdezte kíváncsian csillogó barna szemeivel.
-Igen. - mosolyogtam biztatóan, hogy nyugodtan felengedhet fürdeni. Ma tényleg nem akarom megvágni magam. Nem tudom, hogy miért, de most semmi kedvem hozzá.
Felbattyogtam a fürdőszobámba, ledobtam magamról a ruháimat, és befeküdtem a kádba. Magamra zúdítottam a forró vizet, ami némelyik sebemet csípte, de nem törődtem vele. Már hozzá voltam szokva, meg különben is, erősnek kell lennem mindenfajta helyzetben.
Addig folyattam a vizet, amíg el nem takarta a testem minden szegletét. Fejem kihajtottam a kád szélére, és úgy lebegtettem karjaimat a habos vízen. Már majdnem elaludtam, mikor lépteket hallottam a fürdőm felé.
-Wendy itt vagy? - szólalt meg anyu az ajtó mögül.
-Igen, de ne gyere be. Mindjárt kimegyek. - kimásztam a kádból, magamra csavartam egy még nem véres törülközőt, beleléptem a tigrises mamuszomba, és kimentem. Anyu az ágyon ült, térdén könyökölt, fejét kezeivel tartotta, és úgy várt engem. Mikor meglátott visszahelyezkedett a normális ülő pózba, én leültem mellé.
-Mi van Gyilkossal? - kíváncsian várta reakciómat. Letelepedtem mellé, és elkezdtem mesélni.
-Hát... a doki azt mondta, hogy ha minden jól megy, akkor két három hét és hazahozhatjuk. - mosolyra húztam számat, mert eszembe jutott Eddie. Miközben még magyaráztam, addig gyorsan magamra kaptam a pizsamámat és bemásztam az ágyamba. Egy óra múlva anyu kiment a szobámból, én pedig hamarosan elaludtam.

~Másnap

Reggel a takarómba gabalyodva ébredtem fel. Kinyújtóztam, és lassan kimásztam az ágyból. Felvettem a szokásosan jól takaró szettemből az egyiket, ami csupa fekete ruhákból állt. Megfogtam a válltáskámat, és lebattyogtam a földszinti fürdőbe, ott hajam kifésültem, fogat mostam, s utolsó simításként még hajam lófarokba kötöttem.
Kimentem a konyhába, belepakoltam a kajámat a táskámba, hagytam egy cetlit anyuéknak, hogy elmentem suliba. Felvettem a cipőmet, magamra kaptam  kabátom, és megindultam a suli felé. Direkt ilyen korán indultam, hogy nővérem ne tudjuk eljönni velem, mert akkor még jobban leégetne a többiek előtt.

Mikor beértem a suliba egy ismerős arcon akadt meg a szemem. Eddie volt az. Az igazgatói felé sétált a szüleivel és az öccsével. Gondoltam, hogy úgysem egy osztályba fogunk járni, ezért végcélul a termünket tűztem ki. A hosszú folyosókon kacskaringózva az utolsó ajtónál végül beértem a termünkbe. Már a fele osztály bent volt. Leültem az ablak mellé leghátra. Az ott a "luzerek helye", és pont mellettem van még egy üres hely. A többiek mellett mindenhol ül valaki. Mivel hat pad van, ezért nem is vagyunk olyan sokan. Csak tizenketten, ami a suli legalacsonyabb osztályszáma.

Végre belépett a tanár, ám nem egyedül. Mögötte jött Eddie. Mikor megláttam, majdnem lefordultam a székről. Nem hittem, hogy pont az én osztályomba fog járni. Körbenézett az osztályon. Rajtam megakadt a szeme, és hatalmas mosolyra görbült a szája. Mikor megláttam irtó csábító mosolyát, azonnal én is elmosolyodtam.
-Figyelem! - kiabált az osztályfőnökünk fülsiketítő hangon. - Mint láthatjátok, új osztálytársatok érkezett! Miss Marlow! Megmondaná, hogy mi ilyen vigyorra késztető? - kérdezte. Arcomról most gyorsan lefagyott a hatalmas vigyor.
-Semmi tanárnő, semmi. - lehajtottam fejem, és hallgattam tovább Eddie bemutatkozását. Mikor végzett, a tanárnő odaadta neki a névsort, és az órarendet.
-Nos, mivel nincs töb szabad helyünk, ezért kénytelenek leszünk Miss Marlow mellé ültetni Mr. Cox. - mondta. Eddie megindult felém. Míg ide ért levettem a táskámat a mellettem levő jobb oldali helyről, mivel a kedvenc helyem mindig a bal oldal az ablak felől, ezért mindig én ülök ott.
-Szia. - tette le táskáját ő is.
-Szia. - előhúztam a biológia könyvet a táskámból, és megmutattam neki mindent, hogy hol tartunk, mit vettünk eddig. Szinte az egész órát végig beszélgettük.
-Mr, Cox! Látom nagyon jól elvannak ott hátul! - szólalt meg a tanár.
-Bocsánat tanárnő! - mondta Eddie. A többiek körülöttünk mind nevettek, kivéve Maya, és a két kis barátnője.
-Csitt! - szólaltam meg az előttem levő Sam-nek és barátjának Cody-nak, mire azok rögtön elhallgattak.

Óra után Eddel együtt távoztunk az osztályból elsőként. Mindenki nézett, hogy hova megyünk ilyen sietősen.
-Hallod. A tanárnő hogy nézett, mikor kimentünk az osztályból! - nevettem.
-Na az igaz! Nem láttam még ilyen fura tanári nézést! - nevetett velem együtt.
-Wendy! - fordított hátra valaki. Amy volt ott mögöttem.
-Áh! Szia Amy! - köszöntöttem egy testvéri puszival.
-Hát ők ki? - nézett kicsit furán.
-Öhm. Csak az első és utolsó haverom ebben a suliban. Eddie Cox. - nevettem.
-Örvendek. Amy Marlow vagyok. - kezet fogtak, és megindultunk Amy osztálya felé.
-Amúgy húgi. Maya meg a többi? Velük mi van?
-Áh. Hagyd a francba őket. Én is utálom őket, meg ők is utálnak engem. Nem nagy szám. - vigyorogtam.
-Na ne! Nekem most mennem kell! - lepődött meg Ed. Valakit körül álltak a folyosó közepén. Gyorsan oda siettünk mi is Amy-vel. Ed ott vert szét két végzős srácot.
-Srácok! - kiabáltam el magam, mire mindegyikőjük lefagyott. - Elég! - Ed elengedte e két srácot, és odafutott a fiúhoz.
-Öcsi, jól vagy? - térdelt le a fiúhoz, akinek az orrából folyt a vér.
-Persze. - állt fel a srác. Szóval ő az öccse, aki most itt fekszik szerencsétlenül összeverve a földön, orrából ömlő vérrel, hegekkel az arcán.
-Miért csináltátok ezt?! - mentem neki a két végzősnek.
-Nyugi cica! Nem fájt neki! - játszották a nagyot, de lekevertem nekik egy pofont. A másodiknak már nem tudtam, mert lefogta a kezem.
-Eressz el! - rántottam ki kezemet szorításából.
-Mert ha nem mi lesz? - nevetett.
-Majd akkor nevess, ha betöröm a képedet! Bunkó! - rúgtam meg a nemi szervét, mire összerogyott. Akik ott körülöttünk álltak, még sosem láttak ilyennek, ezért kicsit meglepett arcot vágva figyeltek.
-Veled viszont még számolunk! - mutattam a másik óriás srácra mérgesen.

Chapter 1 Part 2

Sziasztok. :) 2. rész. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást.

xoxo

Melissa N.

Mikor beléptem a házba anyut láttam sírni az asztalnál.

-Anyu? - mentem oda hozzá, és leültem mellé.

-Kicsim... Sajnálom! - zokogott. Nem tudom mire értette. Felálltam a székről és felmentem a szobámban. Gyilkos nem volt ott, pedig itt szokott várni mindig. Kicsit gondolkoztam.

-GYILKOS! - kiabáltam. Lefutottam a lépcsőn. - Hol van Gyilkos?! - kérdeztem ijedten, mire anyu felemelte fejét, majd visszahajtotta az asztalra.

-Gyilkos... Kórházban van az állatorvosnál. Műtik... - motyogta fejét kicsit felemelve. Megdöbbentem. Hogy lehet?! Mikor? Mi van vele?! Nem értem.

Szemeim könnyesek lettek. Leültem anyu mellé, és letettem fejem az asztalra.

-De, hogy? - kérdeztem. - Oda kell mennem hozzá! - gyorsan felkapkodtam a cuccomat, és kimentem az udvarra. Nem tudtam merre indulja, hogy merre van az állatorvos. Elfelejtettem, hogy hol van, de a doki nevére még emlékszem. Mr. Waldlow, a város legjobb állatorvosa. Gyorsan futásnak eredtem a belváros felé.

Fél óra múlva~

Fél óra múlva odaértem. Lihegtem, mint egy kutya. Szemeimből potyogtak a könnyek. Befutottam az ajtón. A kis csengő az ajtó felett megszólalt, mint egy kis áruházban.Hisz ez a rendelő olyan, hogy van egy kis boltja, ahogy belépünk. Ott minden kutyának és a többi állatnak valót lehet kapni. Míg ezen gondolkoztam, addigra beértem a műtőbe.

-Mr. Waldlow! - kiabáltam, de a műtőben nem volt senki. Tíz percig bolyongtam egyedül a váróteremben.

-Á, Miss Marlow! - kiabált a hátam mögül a mély, öreg, férfi hang.

-Jó napot. Gyilkos? - kérdeztem kíváncsi szemekkel, melyek félig bánatosak voltak. Izgultam. Kicsit gondolkozott, s megindult az egyik "kutya kórterem" felé.

-Ahhoz képest, hogy milyen kis törékeny kutya, egész jó állapotban van. Nem mindegyik bírt volna ki ekkora csapódást. - mosolygott biztatóan. Nagy kő esett le a szívemről. Először mintha egy nagy kést szúrtak volna bele, aztán most, mintha egy mázsás súly esett volna le róla.

Megláttam kiskutyámat, aki bekötve a kórterem műtőágyán feküdt mélyeket lélegezve. Megálltam az ajtóban. Mr. Waldlow odament hozzá, és leszedett néhány kötést róla, amelyeket átitatott a friss vörös kutyavér. Majd átkötötte azokat egy-egy tiszta kötszerrel. Szerencsére Gyilkos aludt, tehát nem érzett semmit, mert a altató még mindig hatott. Közben Mr. Waldlow magyarázott, hogy megnyugtasson. Mindig mondta, hogy mit csinál éppen kutyámmal. Ez valahogy mindig nyugtatóan hatott rám. Talán azért mert megnyugodtam, hogy jó kezekben van, és nem eshet bántódása. Megnyugtatóan hatott rám a doktori szerkentyűk sokasága. Pár perc múlva kész volt mindennel.

-Na, ez kész. - mosolygott.

-Mikor épül fel teljesen? És mikor vihetem haza? - követtem át a másik kutyushoz, aki már javulóban van. Megsimogattam a fejét, és a hátán is végig simítottam. Ennek a szerencsétlen állatnak a lába tört el. Van, amelyiket méreggel etették be.

-Hát... Ha minden jól megy, akkor egy hét, míg rendesen összeforr minden seb, és még egy-két hét, mire a törött lába is összeforr.

-Szóval akkor két három hét. - mosolyogtam megértően. - Köszönöm. - megfordultam, és visszamentem Gyilkos kórtermébe. Leültem mellé egy székre, és elkezdtem simogatni a bundáját.

-Gyilkos. Ha érted amit mondok, kérlek próbáld meg megmozdítani a bal első lábad. - suttogtam. Nagy meglepetésemre nem a bal lábát mozdította meg, hanem a jobbat. Szóval akkor a bal lába a törött.

-Ígérem ezentúl jobban vigyázni fogok rád! - megpusziltam a fejét, és azzal elhagytam a kórtermet. Elköszöntem a dokitól, és megindultam lassan hazafele. Azon gondolkodtam, hogy ha Gyilkos jobban lesz, veszek neki majd egy különleges pórázt, ami aranyozott kövekből van kirakva. Múltkor pont ilyet láttam az egyik kirakatban.

Eközben felhúztam pulcsim ujját, és tanulmányozni kezdtem a rajta elhelyezkedő sebeket. Megláttam pár osztálytársamat. Gyorsan lehúztam inkább a pulcsim ujját, és lehajtott fejjel mentem tovább.

-Nézzétek csak ki van itt?! - visított a Maya nevű csaj.

- Mivan Marlow, a kutya szájából szedtek ki? - nevetett a másik, Lily. Inkább nem szóltam vissza egyiknek sem, mert abból még nagyobb baj lett volna. Csak megálltam előttük, had öntsenek le valamivel, mint múltkor. Közben könnyek jelentek meg a szememben, de visszafogtam magam, és letöröltem őket. Ekkor megjelent az egyik emeletes ház ajtajában egy magas srác. Én továbbra is lehajtott fejjel néztem a földet, míg Mayaék mindennek elmondtak. A fiú továbbra is minket nézett szótlanul.

-Hé! - kiabált a lányokra, akik már épp lelocsolni készültek egy pohár teával.

-Mi van? Nem látod, hogy jól szórakozunk? - nevetett a harmadik, aki az Brooke névre hallgatott.

-Hát ez egyáltalán nem vicces! - tette le a dobozokat a fiú, és elrántott onnan. Szemeim megtellettek könnyel. Potyogtak belőle, mint a záporeső. A fiú magához ölelt, és bementünk a lépcsőházba. Leültetett a hideg lépcsőre, és utánunk hozta a dobozokat. Leült mellém, és elkezdett magyarázni, hogy ne törődjek velük, meg még sok hasonló.

-De hogy ne törődjek velük?! Nem tudok nem velük törődni! - förmedtem rá. - Különben is! Ki vagy te? És miért hoztál el onnan?

-A nevem Eddie Cox. Ma költöztünk ide szüleimmel és öcsémmel. Kérlek ne szedd le a fejem. - szomorodott el kicsit.

-Sajnálom. Csak épp most jövök az állatorvostól. - hajtottam le fejem. Kis ideig hallgattunk, majd ismét megszólalt.

-És téged hogy hívnak? - kérdezte kíváncsian.

-De hülye vagyok. Meg is feledkeztem arról, hogy nekem is be kéne mutatkoznom. - vágtam hozzá egy hülye fejet. - Wendy Marlow vagyok. - mosolyogtam.

-Ed! Gyere már! - kiabált egy kicsit fiatalabb fiú hang.

-Hív az öcsém. Mennem kell. Biztos szétvágja már az ideg, mert nem kaphatja meg a ruháit. - felálltunk a lépcsőről. Eddie megfogta a dobozokat, és megindult felfelé. Én is az ajtó felé vettem az irányt. Már épp nyitottam volna az ajtót, mikor visszaszólt.

-Hé! Látlak még? - kérdezte.

-Hát... Lehet. - mosolyogtam. - Szia. - kiléptem az ajtón, és körbe néztem. Felfrissülve éreztem magam. Mint akit mos újítottak át. Ám Maya és a barátnői még mindig nem tűntek el.